Írkálmányok

~ A nap megszokott helyén, lassan az ég tetején járt mire a Tsubana "klán " tagjai lassan csordogálva megérkeztek a gyülekező helyükre.

Páran már hajnalban a betört ablakok szilánkjai között járkáltak, voltak, akik még csak most ébredtek a nyári nap égető sugaraira. Voltak, akik már végrehajtották mai fejvadász munkájukat, hogy a nap hátralevő részét alvással, ivással és szórakozással töltsék.

Tsubana klán… inkább nevezném csoportnak, mint klánnak… így csak a városlakók nevezték el őket, mivel folyton összeülnek, haditervet gyártanak, megbeszélik a fontosabb dolgokat, majd kisebb falkákban, párosával vagy egyedül elvégzik feladataikat. Vérszerinti kötödés maximum csak testvérek közt van.

Senki se mer velük szembeszállni, tudják, semmi esélyük ellenük, emberi erő még csak egy karcolást sem okozhat testükön. Hogy miért ilyen félelmetesen legyőzhetetlenek? Mert nem emberek, démonok, vámpírok, farkasok, elfek, sárkányok és egyéb varázslatos lények.

Bár ha csupán egy sima falu lakója vagy , valószínüleg csak hírüket fogod hallani. Nemesekre vadásznak, azokra a kapzsi emberekre, akik minden erdőt levágnak, csakhogy nagyobb építményeik legyenek, azokra, akik elveszik a dolgozó parasztok földjét és pénzét, így valamilyen módon a pornépet is segítik.

Utcán sétálva egyikükkel sem fogsz találkozni, talán csak a bevetés után kocsmába betérőkkel, vagy különböző piacos bódék, vagy romos házak közt megbújókkal.~

-Kiro szemszögéből-

Épp egyik romos ház belsejében, az üvegszilánkok és falmaradványok közt fetrengtem, míg Kino a betört ablakon keresztül figyelte az alattunk lévő nyüzsgő piacot.

Igazából nem csak unalomból, lazsálás miatt voltunk itt, van két igen gyanús tag, akik pont az egyik piaci bódét választották búvóhelynek. Volt már, hogy elárulták klánunkat így nem akarjuk, hogy ez megismétlődjön.

Egy hároméves kisfiú még sok mindent nem tud a világról, abban a korban van, amikor mindent meg kell fognia, szagolnia, ízlelnie, vágyódik a tanulásra és a felfedezésekre. Számára egy hosszú szőrös izé, ami egy bódéból lóg ki igen sok mindent jelenthet, ugráló kötél, kígyó, inda… ilyen korban a képzelet még egy levélből is igazi sárkányt teremt. De ami a legfontosabb, meg kell fognia! Meg kell érintenie, meg kell húznia, meg kell ismernie azt a dolgot.

Most sem volt ez másképp, lassan kinyújtotta pici kezét és megfogta az izé végét, kis hezitálás után nagyot rántott is rajta... De bár ne tette volna, pár másodperc vészjósló csend után nagy robajjal jött elő a bódé mögül egy hatalmas férfi, és mint kiderült az izé, ami úgy felkeltette a kisfiú kíváncsiságát, az ő farka volt, mivel a hatalmas ember egy sötét angyal volt, méghozzá a rosszabbik fajta.

A kis gyermek anyja ijedten kapta föl ölébe kisfiát, majd ahogy a férfi megindult felé bocsánatkérő arccal borult a földre és esedezett neki:

-Kérem, bocsásson meg! Csupán egy kíváncsi gyermek! –siránkozott az asszony.

A férfi lassan letekintett rá vörös szemeivel, majd elvigyorodott, társára pillantott majd vissza a nőre.

-Hát.. talán igaza van, hölgyem.. –kezdett bele tettetett megszánó hangon- de…-vigyorodott el hirtelen- akkor nem a gyereket bántom! –

Kinyújtotta hatalmas karját és lenyúlt a földön térdelő nőért, tenyerébe zárta vékony torkát és oly erővel szorított rá, hogy a kisfiú kipottyant óvó karjai közül.

-Kéhrem.. neh…- köhögte ki a szavakat remegő ajkain.

~ Nah talán most már abbahagyhatnánk a parádézást..~ gondoltam magamban, és épp kiindultam volna, hogy leállítsam az őrjöngő sötét angyalt, de ekkor mintha csak gondolataimat hallotta volna, még egy tag jelent meg, megfogta a férfi kezét és majdhogynem kirántotta a helyéről, ahogy elhúzta, az asszony sápadt arccal zuhant a földre.

-Takarodj innen, és köszönd meg, hogy nem nyársallak fel itt helyben! – köpte a szavakat a jövevény.

A bódé tetjéről lestem a dolgokat, sajnos az arcát nem láttam mivel kapucnival takarta, de a két patkány, a sötét angyal és társa, nagyon megrémült tőle, rögtön a város túl felébe szaladtak, így biztos lehettem benne, hogy nem hétköznapi varázslény.

Miközben én azon gondolkodtam, vajon kivel találkozhattunk, Kino leugrott hozzá és felmászott a vállára, mint valami kismajom, lehúzta a kapucnit a fejéről és vizsgálgatni kezdte arcát.

-Nini! Nézd Kiro, hisz én már láttam őt! – mutatott bele az arcába- hisz ez az a híres Rexon kapitány, akiről mostanában mindenki dumál! A lányok azt mondták nagyon helyes és azt hiszem, igazat kell nekik adnom! – tette hozzá kuncogva.

Utáltam mikor így viselkedik, egyszerűen kedvem támad ilyenkor csak simán elsüllyedni. Miért kell nekünk ennyire különböznünk?! Pedig állítólag ikrek vagyunk vagy mi…

Lenéztem a férfira, valóban ő volt az, a híres Rexon kapitány, még csak pletykákat hallottam róla ezért nem nagyon ismertem, most, hogy itt volt kihasználtam az alkalmat és kicsit szemügyre vettem. Gyönyörű fekete haja megcsillant a napfényben, kócos tincsei gyengéden takarták hegyes démonfüleit, a feje tetején csodaszép égszínkék hajszálak ékeskedtek, lejjebb haladva megpillantottam csodaszép virító kék szemeit, szinte elvesztem bennük, ahogy belenéztem. Elkaptam tekintetem mielőtt észrevenné, hogy bámulom.

-Gyere Kino, van még dolgunk – böktem ki unottan.

-Igen, igen! Hallgass a törpére cicus! – vetette oda gúnyosan Kinonak, a törpe szót direkt megnyomva rám pillantott.

He?! Törpe? E-ezt rám értette?! É-és cicus? Mint Kino?! Najó… nem érdekel milyen kapitány ez, de nagyon felcseszte az agyam!

-Már megbocsásson! – nyögtem ki az idegességtől remegő ajkakkal, a szavakat kimérten, nagy hangsúllyal mondom ki, vigyázva nehogy hangomon eluralkodjon az idegesség – egy, Kino, valamint én sem vagyunk macskák, főleg nem „cicák”, mind ketten vérbeli farkasok vagyunk! – lóbálom meg lompos farkam, direkt ezzel kezdtem, nehogy úgy tűnjön annyira felidegesített, pedig gyűlöltem, ha magasságom miatt piszkálnak- másodszor pedig, kérem, ne hívjon törpének –sziszegtem ki, közben szúrós tekintetet vetettem rá, ahogy észrevettem gúnyos vigyorát.

Elindultam a romos házon keresztül, nem szóltam Kinonak, vagy nem néztem hátra, jön-e vagy sem, úgysem mer egyedül ott maradni azzal a fickóval… remélem.

Mikor már elég távolra kerültem tőle megálltam és kifújtam magam, Kino is beért már, tudta, ilyenkor jobb, ha nem bosszant fel jobban, ezért csak unottan nézegetett egy kis legyet, ami egyik füléről a másikra szálldogált.

~Ch, milyen faragatlan…~ mérgelődtem magamban, bár tudtam ennek semmi értelme, így inkább csak beleszippantottam a levegőbe

-Gyere Kino, a célpontunk itt van a közelben! –súgtam oda neki, majd megindultam.

Pár perc séta után egy nagy nyílt utcára értünk ki, az emberünk ott sétálgatott nagy pompájában, hányingerem lett, ahogy megláttam…

Nincs megszokott „haditervünk” vagy ilyesmi, improvizálunk. Nem is értem azokat, akik folyton ugyan azt a módszert használva likvidálják kiszemeltjeiket, unalmas…

Kis ideig várakoztunk, vajon melyikünk cselekszik először,… Kino mindig is jobb volt kezdésekben, és ezt ő is tudta. Mivel igen türelmetlen, megunta a várakozást és ki is pattant a töredezett üvegablakon keresztül, elrejtette füleit és farkát majd odaugrált a nemes mellé és nagy vigyorral harsogni kezdett:

-Jó napot, Uram! Nincs kedve kipróbálni csodás játékunkat? Nem sokan tudják teljesíteni még az első szintet sem, de önnek biztosan menni fog! Nem kerül sokba, nem fogja megbánni! Sőt! Ha eljut a 3. szintig mi fizetünk önnek pluszba!- mondogatta az öntelt disznónak, aki természetesen rögtön ráharapott a csalira.

-Mutasd az utat, paraszt! - dörmögte nagy hanggal- és készítsd a pénzed, mert a 30. szintig is eljutok! – ahogy ott játszotta az eszét majdnem elhánytam magam… undorító öntelt disznó!

Kino megindult a romos ház ajtaja felé, de ahogy észrevette, hogy a védők is jönnek hirtelen megtorpant:

- Elnézést, de az őrök nem jöhetnek! Ezt a játékot egyedül kell megoldania, különben nem jár a jutalom! – mondogatta komoly hangon, már tudtam mit tervez, és amit gondolt, be is vált, a prédánk intett egyet mire a katonák hátrébb léptek, ő pedig orrát felszegve berontott a korhadt ajtón.

Leindultam a földszintre, hogy én is besegítsek a „játékba”.

Miután Kino bejött és bezárta az ajtót, ahhoz képest, hogy nappal volt olyan sötét lett, hogy emberi szemmel semmit sem lehetett látni… de csak emberi szemmel. Mi farkasok, az éj vadai, minden egyes undorító porcikáját láttuk az előttünk tántorgó embernek.

-Na, merre is van az a hű de nagy játék? – kérdezett bele pökhendien a sötétségbe.

-Itt! – kiáltottam pár perc után – ez egy élet-halál játék, sok másik nemes próbálta már, de egyik sem élete túl az első szintet…- kuncogtam ördögien. Ez a kedvenc részem, az áldozaton érezni az izzadságot, a félelmet, ahogy reszketni kezd, és azt kérdezi magától: „Most mi lesz velem?!” egyszerűen isteni!

- N-ne szórakozz velem! Dugd elő a pofádat mocskos kölyök! –dadogta remegő hangon. Először bátornak mutatják magukat, aztán olyan gyorsan beijednek… unalmas.

-Tessék! – hörögtem miközben átváltoztam farkas formámba, erőm kék láng ként csillant meg bal szemembe, s megvilágította arcomat – Jól jegyezd meg ezt az arcot! – vicsorogtam rá – Utolsó kívánság, nyuszi-muszi? –morogtam gúnyosan reszkető pofájába… ilyenkor rám tör az ölhetnék és néha uralkodni sem tudok magamon, túlságosan utálom ezt a népséget.

Nem haboztam sokáig, torkát szétroppantva meg is nyertem kis játékunkat. Addig ráncigáltam, míg feje elvált testétől és nagy puffanással a földre hullott, szétfolyt a vére a talajon és a kellemes győzelem illatát árasztotta.

Ha végeztünk a számunkra kiosztott emberrel, el kell vennünk egy kulcsot, amit minden nemes magánál hord, valamint vagy a szívét, vagy a fejét, vagy valamijét, hogy bizonyítsuk nem másolat a kulcs. Bár mi nem tudjuk mire kell, de a vezetőnknek biztos van valami terve ezekkel a dolgokkal..

Kino a kulcsot vette föl a földről, ami játszás közben eset ki a zsebéből, én meg, mivel a koponyáját már amúgy is fogaim között szorongattam, ezt vittem bizonyítékként. Így indultunk ki a házból. Az őrök, mivel uruk sokáig volt bent gondolom úgy voltak vele, hogy addig kihasználják az alkalmat és elmennek körbenézni a városban. Ezért sérthetetlenül elhagyhattuk a helyszínt.

-Haaa~ semmit se hagytál nekem Kiroo~ én is szerettem volna gyilkolászni… - nyavalygott Kino.

-Fogh beh! Ah elöhőt is te öhted meg! – motyogtam, de mivel a koponya a számban volt, így nem igazán lehetett érteni, amit mondtam

Még legalább egy óráig –vagy több- hallgatnom kellett a nyavalygását majd végre megérkeztünk az „édes otthonba”, ami egy kicsivel jobb állapotban lévő ház, mint a többi, benne egy roskadt ágy, egy alig működő WC-vel, mosdóval és zuhanyzóval.

A fejet leraktam az ajtó mellé majd visszaváltoztam emberi alakomba és megindultam a fürdő felé, hogy lemossam a vért az arcomról.

-Holnap gyűlés! Ne felejtsd itthon a kulcsot különben nem kapunk jutalmat! – mondtam Kinonak miközben kijöttem a fürdőből egy gatyában és egy törülközővel a vállamon.

-Tudom, tudom… nem vagyok hülye. - motyogta sértődötten, pedig előbb is majdnem itthon hagyta …

Mire mind ketten megmosakodtunk és megvacsoráztunk már késő estelett így gyorsan elaludtunk, másnap korán kell kelnünk mivel az ilyen gyűlésekről nem ajánlott elkésni.

-Rexon szemszögéből-

-Nee-san, oi, Nee-san! Ébresztő, el fogunk késni! – édes álmomból egy harsány hang ébresztett, a húgom, a függönyöket huzigálva ordibált – Ha nem kelsz föl de azonnal rád öntök egy vödör vizet! – mondta valamivel dühösebb hangon.

- Joool van naaa~ ébren vagyok… - motyogtam álmosan miközben kikászálódtam a takaróm alól.

A konyhába érve a reggeli tojásrántotta már az asztalon várt, Roxan szokásához híven nem várta meg míg én is felkelek, hanem megette magában a sajátját.

Ledobtam magam a székre és nyamogni kezdtem a reggelimen. Miután végeztem, a piszkos tányért csak beraktam a mosogatóba, fürdőbe menve leöblítettem az arcom, megfésültem a hajam és felkaptam a ruháimat. Miután elkészültem, összeszedtem a kis szekrényről az eddig gyűjtött kulcsokat és szíveket, karokat és egyéb testrészeket és kiindultam, miután kiléptem a házból, ami inkább egy kisebb kastélyra vagy laboratóriumra emlékeztetett, bezártam az ajtót. Roxan már kint toporzékolt:

-Már megint miattad fogunk elkésni!

-Hagyj már, most tök hamar kész lettem! – motyogtam miközben előre indultam.

Csupán egy köpésnyire volt a gyülekező helye, egy hatalmas sziklafal, amit belepett a moha és egyéb futó növények, környezetében csomó fa és bokor valamint ház maradványok. Odaálltam a sziklához és kezemet előrenyújtva magérintettem, halványan világítani kezdtek a rajta csimpaszkodó indák, majd megfeszítve magamat nagy robajjal arrébb toltam a követ. Mögötte sötét kis alagút, végét nem látva indultunk be.

Kis séta után már körül vett minket a sötétség és a nyirkos sziklák, elölről vérfagyasztó süvítés hallatszódott, ami a szél és a sziklák sötét zenéje volt.

Aki először jár itt azt hiheti a pokol gyomrába, magához az ördöghöz siet, ha az illető nemes, a megérzése nem is jár túl messze az igazságtól.

Ez a hely a Tsubana klán gyülekező helye, mindenféle varázslény itt gyűl össze, hogy kiterveljék kinek melyik grófot, bárót, királyt vagy herceget kell majd levadásznia és az egyéb megbeszélni valókat.

Nem is kell túl sokáig menni, hogy kiérjünk ezeknek a találkozóknak a szinterére. Ami a leg szembetűnőbb, az a hatalmas barlang közepén álló hatalmas, hosszúkás szikladarab, aljában véres hús, csont és bőr maradványok, oda kell letenni a zsákmányt, ahonnan a főurunk (vagy főasszonyunk, senki se tudja pontosan) szolgái elrakodják.

A nagy porond körül, körbe kiálló sziklák találhatóak, amik kis kabinokra emlékeztetnek, akár csoportosan akár egyedül jönnek ide a lények, mindenki megtalálja a saját helyét és ott foglal helyet minden gyülekezőn.

Amíg Roxan helyet foglalt, én leraktam kis gyűjteményünket a megkezdett kupacba, még igen sokan nem voltak itt m ez abból látszott, hogy az egybepakolt testrészek és kulcsok még csak félig érték körbe a nagy sziklát.

Bemásztam a húgomhoz és körbenéztem a teremben. Próbáltam beazonosítani, kik vannak itt és kik hiányoznak.

-Ch.. már megint azok a nagyképű tisztavérű vámpírok nincsenek itt, meg persze a mágus csoport se!... Bár addig örüljenek, amíg a fő nincs itt..- morogtam halkan, Roxan egyetértően bólogatott és ő is felmérte az ittlévőket és válogatta kik késnek.

A nagy kémlelődés közepette megakadt a szemem egy ikerpáron, nem sokkal távolabb tőlünk sutyorogtak magukban a tegnapi cicusok.. akarom mondani, farkasok. Egy kis halk gúnyos nevetés futott ki a számon, ahogy eszembe jutott a fiú méregtől kipirult arca.

-Nee-san, ne kezdj el csak így a semmitől nevetni, mert azt hiszik megőrültél… -súgta oda nekem unottan a húgom, amire én csak morogtam egyet s elfordítottam a tekintetem a testvérekről.

Egy-két órába sem telt bele mire végre minden lusta népség végre fáradozott idetolni a pofáját… nem is értem miért kellett annyira siettetni a keléssel, mikor Roxan is tudja, hogy ilyenkor még csomót várni kell, hogy mindenki megérkezzen.

Fél óra multán a nagy nyüzsgést, fülsüketítő visítás szakította félbe, a barlang tetején tátongó kisebb-nagyobb lyukakon két hatalmas fekete griffmadár szállt le a kőoszlop mellé és szedegetni a zsákmányokat, szinte rögtön utánuk egy harmadik is, ez viszont már a szikla tetejére landolt, hátáról egy fekete ruhás személy szállt le.

Ő a mi klánunk vezetője, az arcát még senki sem látta, senki nem tudja mi féle-fajta lény, sőt az is lehet, hogy ember…

Ahány szóbeszéd, annyi neve van már, az idők során hívták már az éj gyilkosának, a kaszásnak, a névtelennek, sőt már hallottam, hogy valaki magának az ördögnek hívja. Igen sok elnevezése van már, bár ő magát csak simán „Senki”-nek hívja.

A lényeg, hogy senki sem tud róla, semmit, nem tudjuk mi a célja a nemesek lemészárlásával, de mégis mindenki végrehajtja, amit mond, bár már voltak kételkedők, akik megpróbálták megölni „Senkit”-t, de a griffmadarakon egyikük se jutott át.

Madaráról leszállva, a szikla széléhez lépett, se bele is kezdett beszédébe:

-Kedves társaim, … - nem mondhatni, hogy nagyon sokat beszélne, mindig a lényeget mondja, nem hezitál, tömören elmondja, amit szeretne.

-Mostanában, egyre több a haláleset, és sajnos nem csak az ellenség temetőjében gyászolnak, hanem itt minálunk is. Ezen esetek jövőbeli megismétlődése elkerülése révén ötlöttem ki azt, hogy kisebb csoportokba osztva éljetek, valamint támadjatok. Az összeállított párokat, s csoportokat, kifelé menet a következő levadászni való személyek listája mellett tekinthetitek meg. Kérem, a biztonság és a csapat összhang növelése miatt az egybeosztottak költözzenek egy lakhelyre. Köszönöm társaim eddigi fáradozásaitokat, és küzdelmeiteket, végezetek ilyen jó munkát a jövőben is! – fejezte be szónoklatát, és egy szempillantás alatt vissza is pattant szárnyas szörnyetegére, s elhagyta a termet, két másik sötét állata felszedegette a véres gyűjteményt és ők is követték gazdájukat.

Mindenki mocorogni kezdett, ’’Vajon kivel kerülök össze? Jól ki fogunk majd jönni?... ’’ ilyesfajta kérdéseket csíptem el, én nem aggódtam annyira, kapitányi rangomhoz méltóan, gondoltam valami velem egyszintűvel raknak össze, nem egy kis kezdővel, aki csak útban lenne.

Megvártuk, míg a nagyobb tömeg kitolong kis járaton és megtalálták a társaikat, s csak utána indultunk.

1.rész , A halál városa

2.rész , Változások